Második történet: Bagolyposta Evanséknál

Az első történetünk egy kedves, megható fic. A Bambi kulcsra íródott. Fogadjátok szeretettel ezt a Lily/Piton novellát. 

Bagolyposta Evanséknél (=)

Tartalom: „Hogy merted… – suttogta megrökönyödve Petunia. – A levelemet… hogy lehettél ilyen… Kutattatok a szobámban azzal a Pitonnal!” Avagy hogyan jött rá Lily és Perselus, hogy Petunia levelet váltott Dumbledore-ral? Történet Lily és Piton gyerekkorából.

Jognyilatkozat: Minden jog J. K. Rowlingot illeti, én csak játszottam az általa teremtett világgal és szereplőkkel, a történet megírásából anyagi hasznom nem származik.

Kulcs: Bambi.

Megjegyzések: A dőlt betűs szövegrészek J. K. Rowling Harry Potter-köteteiből vett idézetek. Lily baglyának neve (Drysor) walesi nyelven drágakövet jelent.

Bétázta:

Az izzó augusztus eleji napsütés szinte megolvasztotta a néptelen lakótelepi játszótér aszfaltját. A környékbeli gyerekhad inkább a közeli folyó felső, tiszta szakaszára menekült a hőség elől, és csak a hinták lomha meg-meglendülése törte meg néha a mozdulatlanságot, és csak az olykor feltámadó szellő gurigázott unottan egy gazdátlan nejlonzacskóval.

Hirtelen egy tíz-tizenegy év körüli kislány tűnt fel futva a kerítésnél, fényes, bronzvörös copfja csak úgy táncolt a hátán. Megállt, zihálva megtámaszkodott, s mikor kissé kifújta magát, körülnézett, mintha keresett volna valakit.

– Perselus! – kiáltotta Lily, de nem kapott választ. – Perselus! – de ismét semmi.

Ne már, hogy pont most nem találom meg, gondolta bosszúsan a kislány. Pont most, amikor majd felrobban a rengeteg mesélnivalótól! A múlt hét elején tényleg megkapta a várva várt roxforti levelet, és a boszorkány, aki elhozta neki, ma délelőtt elkísérte bevásárolni arra a… arra a… jaj, te jó ég, hogy is hívják azt a bevásárlóutcát? Na, mindegy, majd Perselus tudja.

De ahhoz előbb még meg kell találni. Hogyha itt nincs, akkor hol lehet? Otthon biztosan nem, hiszen örül, ha nem kell ott lennie. Eszébe jutott az a kis erdei tisztás, ahol annyiszor töltöttek hosszú délutánokat, és Perselus mesélt neki a varázsvilágról, a Roxfortról, boszorkányokról, varázslókról, a dementorokról és még annyi minden másról – ott egész biztosan megtalálja! Sarkon fordult, s elfutott az erdő felé.

A tisztás szélén egy ágba kapaszkodva lefékezett, tekintetével a környéket pásztázta, s belesajdult a szíve, amikor meglátta a barátját. A fiú egy fatörzs mögött kuporgott, meg-megrázkódott a válla – sírt.

Lilynek Bambi, az árva őzgida jutott az eszébe. Pár hete látták a moziban Petuniával, meg is siratta a magára maradt kis jószágot; Tuney persze kicsúfolta, hogy milyen buta és érzelgős.

– Per – suttogta, gyengéden a vállára téve a kezét. – Mi a baj?

A fiú az űzött vad rémületével pillantott fel, de barátnője láttán megnyugodott.

– Ja, csak te vagy az? – Feltápászkodott, és kapkodva megtörölte a szemét az inge ujjával.

– Apád? – kérdezte csendesen Lily, s Perselus csak egy aprócska bólintással válaszolt, mintha attól félt volna, hogy az apja még itt is megtudja, hogy sírt és gyenge volt.

– Te is megkaptad a levelet a Roxfortból? – tette fel a kérdést sietve, csak hogy témát váltson, s fekete szemében kigyúlt az a fény, amit a világon egyedül ez a téma csalhatott elő.

– Igen, megkaptam! – vágta rá lelkesen a kislány, s kitört belőle a szóáradat: – Múlt hétfőn, és az a boszorkány, aki elhozta a levelemet, ma vitt el vásárolni a… a… olyan képtelen neve van, mindig elfelejtem, hogy is hívják azt az utcát…

 – Abszol útnak. Mi is voltunk vásárolni anyuval – felelte Piton, de a kislány alig hallotta.

– Nem hittem a szememnek, mi minden van ott! Olyan izgalmas volt, és annyi mindent vásároltunk! Egy csomó könyvet, bele is olvastam némelyikbe, annyi, de annyi érdekes dolog van bennük, alig várom már, hogy ilyeneket tanuljunk! Például az átváltoztatástan! Vagy a bájitaltan! Tényleg fogunk ilyen bonyolult főzeteket készíteni az órákon?

– Fogunk. Sőt, még sokkal bonyolultabbakat is. Anyukám mutatott már nekem egy csomót. Tudod, ő bájitalmester, szóval hihetetlen dolgokat tud.

– Hű, de jó! Majd megkéred, hogy mutasson nekem is néhányat?

– Hát… talán. Neked milyen a pálcád? – fordított gyorsan a szón a fiú. – Az én pálcám bükkfából van, sárkányszívhúrral.

– Az enyém meg fűzfa, unikornisszőr van benne. Ollivander úr, a pálcakészítő azt mondta, hogy igézéshez, elbűvöléshez kiváló. Akarod látni?

Piton lelkesen bólintott.

– Akkor gyere! – Lily kézen fogta, és a két gyerek együtt futott az Evans-házig.

Odabent, a hűvös előszoba néma csendjében szinte bántó zaj volt még az ajtó kattanása is.

– Senki sincs most itthon – suttogta a kislány. – Anya és apa még dolgozik, majd csak este jönnek haza. Tuney meg biztosan a barátnőjénél, annál az Yvonne-nál tölti az idejét. Hogyha ők ketten összejönnek és belefeledkeznek a pletykázásba, akkor csak a jó ég tudja, mikorra keveredik haza. Többször is előfordult, hogy még vacsorára is náluk maradt.

– Legalább nem fog megint kémkedni utánunk, ahogy szokta – morogta Piton az orra alatt, ahogy felfelé követte Lilyt a lépcsőn. A kislány szerencsére nem hallotta a megjegyzést.

– Ez az én szobám – tárta szélesre az egyik emeleti ajtót. Ahogy beléptek a kicsi, hívogatóan otthonos, de most a hőség ellen félhomályosra függönyözött kis lányszobába, méltatlankodó huhogás fogadta őket. Piton körülnézett a hang forrását keresve, s az ágy támlájáról egy kis bagoly borostyánsárga fényű, sértett tekintete fúródott a szemébe. A madár sértetten csapkodott a szárnyával, fején felborzolódtak a fehérpöttyös, halványbarna tollak.

– Ő Drysor, az új baglyom, őt is ma kaptam. Gyöngyös törpekuvik, Afrikából származik. Valószínűleg álmából zavartuk fel, amikor eljöttem itthonról, még aludt. Azt mondták a boltban, hogy éjszakára ki kell engedni, hogy elmehessen vadászni, nappal alszik – lendült bele Lily újra a magyarázásba, miközben kivonszolta az ágy alól hatalmas, Roxfort-címerrel díszített utazóládáját. Felnyitotta: az aranydíszes gerincű, bőrbe kötött könyvek, az anyai gonddal vasalt, hajtogatott talárok, a vadonatúj varázseszközök és a csillogó fiolákba töltött bájital-alapanyagok pontos rendben sorakozva várták benne a szeptembert. Perselus szemében a látványra ugyanaz az áhítat fénylett fel, mint amikor a roxforti levélről kérdezte Lilyt. A kislány most egy keskeny dobozt tartott a kezében, rajta ódon stílusú, aranybetűs felirattal: „Fűzfa, egyszarvúszőr, 10 ¼ hüvelyk”.

Kivette a dobozból a karcsú, halványsárga pálcát, s a feje fölé emelve széles köröket írt le vele: színpompás szikraesőt hullatott.

– Ugye, milyen gyönyörű? – suttogta áhítattal.

– Gyönyörű – visszhangozta Perselus, bár ő nem a kis tűzijátékra gondolt. Csak most, a lassan kihunyó, színes csillagokat figyelve lett egészen biztos benne, hogy tényleg lesz valakije, akivel együtt utazhat a Roxfortba.

Lily eltette a varázspálcát, és visszatolta a ládát a helyére. Perselus eközben az ágy fölött a falra rögzített, pecsétes pergament nézegette.

Kedves Miss Evans!

Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába… – hirdették a zöld tintával írt, kacskaringós betűk.

– Kiraktad a leveledet a falra?

– Ki, így mindennap látom. Már számolom a napokat elsejéig! Alig várom az indulást!

– Én is alig várom már – motyogta Piton a pergamenlapot fixírozva. – Kitől kaptál levelet pár napja? – kérdezte hirtelen.

– Nem kaptam semmilyen levelet. Miből gondolod?

– Láttam egy postabaglyot leszállni az udvarotokon, talán három vagy négy napja, pecsétes pergamen volt nála.

– Nem kaptam semmit, és szerintem a szüleim sem, mert ha kaptak volna levelet a varázsvilágból, az velem lenne kapcsolatos, úgyhogy arról nekem is szóltak volna.

– Pedig ott szállt le a bagoly a hátsó kertetek felé, esküszöm.

– Arrafelé? – mutatta Lily az irányt. – A kertre csak Petunia szobája néz. De hát kitől kapna ő levelet a varázsvilágból? Nem lehet, hogy anyáéknak vagy nekem szólt az a levél, csak nem talált meg bagoly, és hazament?

– Az teljes képtelenség – felelte Piton magabiztosan, s Drysor is méltatlankodva huhogott, szemmel láthatóan személyes sértésnek vette új gazdája feltételezését. – A postabaglyok nem a házat, hanem az embert keresik, és olyan bűbáj van rajtuk, hogy mindig megtalálják a címzettet, soha nem tévednek el.

– Szóval azt mondod, hogy Petunia levelet kapott egy varázslótól? Az lehetetlen. Hiszen ki van zárva, hogy bárkit is ismerjen a varázsvilágból. Biztos, hogy jól láttad?

– Teljesen biztos! – bizonygatta Piton.

– Hmm… – Lily néhány pillanatig összeszűkült szemmel, homlokráncolva nézett a hátsó kert irányába, de hirtelen megrázta a fejét, felkapta az éjjeliszekrényről és felhúzta a sárkánybőr kesztyűjét, majd felemelt karjára röptette a baglyát.

– Nem akarod Drysort megetetni? – kérdezte gyorsan, és egy papírzacskóból furcsa, zöldes színű bogyókat szórt szabad kezével barátja markába.

Néhány percig együtt kínálgatták a tenyerükből a baglyot, de Lily egyre sűrűbben sandított a nővére szobája felé, míg végül visszaöntötte a maradék bagolycsemegét a zacskójába.

– Na, jó, ezt megnézzük – jelentette ki, és visszaültette a madarat az ágytámlára.

– Mire készülsz? Csak nem akarsz a szobájában kutatni?

– Nézd, nem lopunk el tőle semmit, nem teszünk tönkre semmit, csak körülnézünk kicsit nála. Az csak nem bűn, ha megnézzük, hogy tényleg kapott-e levelet – magyarázta Lily, de Perselus észrevette, hogy azok a gyönyörű zöld szemek most nem ragyognak olyan fényesen, mint egyébként.

Lábujjhegyen osontak át a másik ajtóhoz, és fülelni kezdtek. A házban csend honolt, sehol senki. Lily lenyomta a kilincset – az ajtó nem volt bezárva.

A Petuniára olyannyira jellemző, kínos rend fogadta őket. A könyvek nagyság szerint sorba rakva a polcokon, az ágytakaró tökéletesen kisimítva, nem volt egy elöl hagyott ruha, egy asztalon felejtett ceruza, sehol egy porszem. A levelet itt egyáltalán nem lesz nehéz megtalálni, a nyomok eltüntetése viszont annál inkább.

– Te kezdd a könyvespolcon, én meg átnézem az íróasztalát – rendelkezett Lily, és kihúzta a legfelső fiókot. Kiemelte a gondosan elrendezett füzeteket, s egyenként átlapozta az összeset, de egy-két iskolai cetlin kívül nem talált beléjük rejtve semmi érdekeset, főleg nem viaszpecsétes varázsvilágbeli pergamenlevelet, ahogyan a másodikban és a harmadikban sem.

Lily igyekezett pontosan ugyanúgy visszarendezni a fiókot, ahogy találta, majd csatlakozott a könyvespolcot vizsgáló barátjához.

– Találtál valamit?

– Eddig semmit.

Nekiláttak a másik polc átböngészésének. Hangosan surrogtak a kezükben a könyvek lapjai, ahogy egyesével végigpergették őket, de hiába vizsgálták át az egész sort kétszer is, hiába néztek be az íróasztal mögé, a szekrény és az ágy alá, sőt Lily hiába pakolta ki és vissza még a nővére ruhásszekrényét is, nem jártak eredménnyel.

– Szerintem tévedtél – jegyezte meg a kislány az ágytámlának dőlve. – Azt a levelet biztos a szüleim kapták, csak elfelejtettek szólni nekem.

Ingerülten bokszolt bele a párnába, de a következő pillanatban eszébe jutott valami.

– Az ágy… az ágyát még nem néztük meg.

Lázas izgalommal bontották szét az ágyneműt, s amikor Perselus felemelte a párnát, úgy érezték magukat, mint a kincsásók, amikor hosszas küzdelem után végre kifordítják a földből az arannyal teli üstöt. A titokzatos pergamen ott sárgállott a lepedőn. A fiú a párnát félredobva felvette. A levélen eltéveszthetetlenül állt a név: Petunia Evans.

– Kitől kapta? Mutasd már! – türelmetlenkedett Lily. Kikapta barátja kezéből a borítékot, megfordította, és ahogy összeillesztette a kettétört pecsétet, mindkettejüknek elakadt a lélegzete: a piros viasz a Roxfort címerét mintázta.

– Ne már! Tuney is boszorkány?

– Dehogyis – legyintett Piton –, mugli. Ha az lenne, akkor… mennyivel idősebb nálad?

– Két évvel.

– Akkor két évvel ezelőtt küldtek volna neki olyan levelet, mint amilyet mi kaptunk.

– De akkor mégis ki írhatott neki? Hiszen amikor az én levelemet hozta el a roxforti boszorkány, akkor is elbújt a szobájában, és nem is volt hajlandó előjönni, amíg el nem ment, tehát még őt sem ismerheti.

– Megtudjuk, ki írta, ha hajlandó leszel végre kibontani.

Lily kihúzta a lapot a borítékból, széthajtotta, és hangosan olvasni kezdte:

„Kedves Miss Evans!

Megkaptam levelét, melyben arra kér, hogy a húgával együtt Önt is vegyem fel a Roxfortba. Nagyon sajnálom, de nem teljesíthetem a kívánságát. A varázsképességet nem lehet tanulni, azzal vagy együtt születik az ember, mint a húga is, vagy pedig – engem is mélységesen bánt, hogy ezt kell mondanom – soha nem lehet varázsló.

Higgye el nekem, kisasszony, teljesen át tudom érezni a bánatát, hogy nem lehet része abban, amiben az Önhöz talán legközelebb állónak igen. De Lily ettől még ugyanúgy a testvére. Nagyon kérem, ne haragudjon rá emiatt, és ne hagyja, hogy ez a különbség elválassza tőle. Fogadja meg ezt a baráti tanácsot egy olyan embertől, akivel egy fiatalkori ostobaság miatt hosszú évtizedekig nem állt szóba a testvére.

Még egyszer őszintén sajnálom:

Albus Dumbledore”

Lily csak némán meredt a levélre. Szegény Tuney…

Lassan összehajtogatta a pergament, visszatette a párna alá, s mintha egy titkot temetne el, aminek soha többé nem szabad napvilágra kerülnie, végtelen gonddal rendezte rá a takarót.

– Gyere, menjünk.

Csendesen léptek ki az ajtón, de amint kattant mögöttük a zár, a kislány szeme, mintegy varázsütésre, újra ugyanolyan vidáman csillogott, mint korábban.

– Anyukám tegnap sütött gyömbéres süteményt. Szereted? – kérdezte. Barátja bizonytalan tekintetére picit elszégyellte magát; Perselus nemhogy nem evett, de talán soha nem is látott még olyat. – Nagyon finom. Gyere!

Lementek a konyhába, s Lily, miközben a szekrény felső polcain kotorászott a süteményesdoboz után, hangosan morfondírozott.

– Próbálom elképzelni, ahogy Petunia levelet küld Dumbledore-nak. Mert az még egy dolog, hogy a Roxfort létezéséről tud. Na, de most gondold el, mekkorát nézhettek a postán, amikor egy bizonyos „Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába” akart feladni egy levelet. Egy olyan levelet, amin csak ez a név van, vagy talán még Dumbledore neve, de nincs rajta se utcanév, se házszám, nincs rajta semmi.

Ezen a gondolaton tényleg muszáj volt nevetniük: hogy egy ezeréves kastélyt utca-házszám alapján keresgél a postás, valahol a skóciai hegyek között.

– Hogyhogy nem zavarta el a postáskisasszony, hogy szórakozzon máshol? Mit gondolsz? – kínálta meg Lily az aranybarna, illatos süteménnyel Perselust. A fiú vett egy darabot és lassan, elgondolkozva majszolni kezdte. Mintha némi megbántottság is sötétlett volna a szemében: nyilvánvalóan bosszantotta, hogy az ő saját, titokzatos világukba be akart férkőzni valaki, akinek ott az égvilágon semmi keresnivalója.

– Hát – felelte lassan Piton –, szerintem nem a mugli posta vitte el a levelét a Roxfortba.

– Hanem? Csak nem úgy gondolod, hogy bagollyal…

– Nem. Szerintem inkább úgy van, hogy minden mugli postára beépül egy-két varázsló, akik ezeket a leveleket figyelik, összegyűjtik, és bagolypostán küldik tovább őket a varázsvilágba.

– Ühüm… – Lily erre az okfejtésre már csak félig-meddig figyelt oda. Csak ült a konyhaszéken, és a süteményesdobozt piszkálgatva bámulta az asztalterítőt.

– Ha Tuney észreveszi, hogy kutattunk a szobájában, rettenetesen ki fog akadni – szólalt meg végül. – Egyébként sem volt semmi közünk ahhoz a levélhez, nagyon nagy butaság volt… – A hangjából csak úgy áradt a lelkiismeret-furdalás.

„Már megint a miatt a mugli miatt rágódik” gondolta keserűen Perselus. „Akármit csinálunk együtt Lilyvel, az az ostoba liba mindig belepiszkál…”

– De azért ugye a barátom maradsz? – szólalt meg óvatosan.

Lily erre abbahagyta a tépelődést, felpillantott rá és szélesen elmosolyodott.

– Örökké – felelte, és még egyszer odakínálta neki a süteményesdobozt.

~oOo~

(Huszonöt év elteltével)

– Meg vagyok hatva, Perselus – mondta őszintén Dumbledore. – Hát mégis eljutott odáig, hogy fontos magának a fiú?

–A fiú? – mennydörögte Piton. Hátralépett és felemelte a pálcáját.

Visszaemlékezett arra a réges-régi délutánra, Lily vigasztaló érintésére, a fűzfapálca tűzijátékára, a közös rejtélyfejtésre, az együtt tilosban járás izgalmára, szájában érezte a gyömbéres sütemény ízét – s mindezt Lily smaragdszemű mosolya ragyogta be, életre szóló barátságot ígérve. – Expecto patronum!

A pálca hegyéből kirobbant az ezüst őzsuta. Puhán a padlóra szökkent, egyszer körbenyargalt a szobában, azután kiröppent az ablakon. Dumbledore elnézte, ahogy tovaszáll, majd amikor kihunyt az ezüstös derengés, újra Piton felé fordította arcát. A szeme csordultig volt könnyel.

– Ennyi év után is?

– Örökké…

Az első történet: Harry

Első történetünk egy kedves severitus mese. A Pinocchio kulcsra íródott, fogadjátok szeretettel.

Cím: Harry

Kulcs: Pinocchio

Piton: Severitus-Piton

Figyelmeztetések: nincs

Leírás: Karácsonynak éjszakáján,

            Fényes csillag ragyog le rám,

            S a mágusvilág angyala látogat el hozzám.

           

            Szívem leghőbb kívánsága

            Egy gyermek, ki soha nem adatott meg nekem,

            Így kedves fabábum életre kelti, hogy boldog lehessen velem.                         

Korhatár: nincs korhatár

Jogok: Minden jog J. K. Rowlingot és a Warner Brost illeti, anyagi hasznom nincs.

Megjegyzés: nincs

Harry

H

ol volt, hol nem volt, messzi-messzi hegyenek túl, a Roxfort büszke száztornyú kastélyán is túl, ott, hol a kurtadurrfarkú szúrcsók túrt, élt egyszer egy mogorva férfi. Perselus Pitonnak hívták eme férfit, ki életének igen korai szakaszában rájött, hogy nem szereti az embereket, és hogy az emberek sem szeretik őt, így aztán egy kölcsönös, ámde kimondatlan megállapodás jött létre környezete és őközötte, hogy nem keresik egymás társaságát. A fiatalember férfivá érett, s miután elvégezte a bájitalmesteri képzést, bájitalprofesszornak állt a Roxfortban. Több mint tíz évvel később, miután belefáradt az idióta nebulók tanításába, otthagyta a mágusképzőt, s letelepedett Nevenincsfalvában, annak is legeldugottabb szegletében, egy kicsiny házikóban.

Beköltözésének első estéjén elhatározta, hogy a régi iskolai könyveit nem teszi ki a könyvespolcára, hanem mindet szépen egy dobozba pakolja, s felviszi a padlásra. Pálcáján apró lángocskát gyújtva maga elé irányította a telepakolt dobozt, felsétált a girbegurba lépcsőn, végigsietett a folyosón, majd a padlás nyikorgó lépcsőin felmenve, kinyitotta a nehéz faajtót, és belépett a helyiségbe. Letette a terhét, aztán fáklyákat varázsolt mind a négy falra, hogy kellőképpen szét tudjon nézni.

A ház vásárlásakor az volt a lényeg, hogy minden ártó varázstól mentes legyen jövőbeli otthona, hogy mit tároltak benne, nem tűnt szükséges információnak. Most viszont kellőképpen sok időt tudott szentelni a nézelődésnek, így belevetette magát a kacatkupac-rengetegbe. A házikó előző lakója egy öreg, olasz mesterember volt, Gepettónak hívták, s úgy tűnt, halála után senki nem vitte el a holmiját, hanem mindent felpakoltak a padlásra. Perselus a poros, molyrágta szőnyegek, ruhák és ezernyi játék között kotorászva rálelt néhány papírra, melyen játékok tervrajzai sorakoztak. Mikor azonban tovább kutatott a papírok között, az egyik már nem tervrajzokat ábrázolt, hanem úgy tűnt, mintha valami végrendelet lenne – méghozzá a következő lakónak megcímezve.

− A kézírása borzalmas – mormolta Perselus. – Mintha egy elsős hugrabugos dolgozatát olvasnám…

Kedves Új Lakó,

üdvözlöm egykori otthonomban, bízom benne, hogy Ön is legalább annyira szeretni fogja ezt a kis házat, mint amennyire én. Az otthon varázsa, a biztonság, a melegség mind-mind körüllengi eme épületet.

Azért írok, mert volna Önhöz egy kérésem. Megöregedtem; fáradt és beteg vagyok, talán csak óráim vannak hátra, azonban van egy félbehagyott munkám, de a kezem képtelen olyan biztonsággal kezelni az ecsetet, mint egykoron. A szekrényemben, egy dobozban, megtalálja életem legfontosabb alkotását. Kérem, fejezze be helyettem, hogy lelkem megnyugvásra leljen.

Üdvözlettel,

Gepetto  

Perselus megrökönyödve meredt a levélre. Ugye ez most csak valami vicc? Még hogy ő bármit is fessen! Ránézett a szekrényre, és képzeletében már fel is tűnt, amint elhelyezi azt a hálószobájában (Egész jó állapotban van – gondolta Perselus), a dobozt pedig akár bájitalkészletek tárolására is használhatná. Átmasírozott a helyiségen, s feltépte a szekrény ajtaját. Kívül-belül megfelelő, ahogyan a doboz is, mely ott feküdt a bútor legalján. Magas és széles; Perselus kitűnően fogja tudni hasznosítani, a benne lévő akármit pedig az első adandó alkalommal, ahogy begyújt a kandallóba, elégeti. Azzal hóna alá csapta a dobozt, benne az Akármivel, és lesétált a földszintre.

A doboz hangosan zuttyant a nappali asztalán, majd Perselus a háta mögött lévő kandalló felé fordult, melyben pálcájának egyetlen intésére felcsaptak a lángok, jótékony meleget árasztva magából, majd a bájitalmester helyet foglalt a kanapén, aztán felnyitotta a doboz tetejét.

Egy pillanatig semmi sem hallatszott, csak a kandallóban lobogó tűz lusta ropogása, de aztán Perselus kieresztett egy bosszús sóhajt, ahogyan a doboz tartalmát mustrálta szigorú, fekete tekintetével. Előtte egy bábu feküdt, egy kisfiú fabábu, nem lehetett több hat évesnél. A bábu, leszámítva, hogy nem volt szeme, szemöldöke és szája, olyan élethűre sikeredett, hogy Perselus hirtelen azt hitte, tényleg egy igazi gyerek fekszik a dobozban. De nem. A fabábu ténylegesen fából készült, és még ruhát is kapott. 

A fejére egy sárga kalapot tettek, a kalap felső része egy kék szalaggal volt átkötve, s abba egy kicsiny, piros tollat dugtak. A baba sűrű, fekete hajjal büszkélkedhetett, melynek frufru részét féloldalasan balra csapták. Kerek fején két pici fül, és egy hosszú orr ült. A baba egy nagy, fehér galléros sárga inget viselt, s erre még ráadták egy kék mellényt, melyen egy hatalmas, kék masni díszelgett. Kezén fehér kesztyűt hordott. Kantáros rövidnadrágjának piros színére és arany gombjaira Perselus elhúzta a száját, majd tekintete tovább vándorolt a barnacipős lábaira.      

Perselus nem értette, hogy az öreg Gepetto minek szentelt annyi időt arra, hogy elkészítsen egy ilyen élethű babát. Az ilyen babák félelmetesek! Na, nem mintha Perselus Piton félt volna egy játéktól, így felnőtt korában, de régen más volt a helyzet. 

Soha nem szerette a bábukat, főleg nem az ilyen nagyokat. Gyerekkorában igen kevés játéka volt, de éjszakánként még azoktól is félt, hogy életre kelnek, és megtámadják. Mivel nem sokat játszott velük, az apja pedig csakhogy őt büntesse, bántotta a játékait, a kis Perselus eléggé félt a babák bosszújától. El sem tudta képzelni, mennyi félelemmel telve nézett volna az éjszakák elé, ha még egy olyan nagy játék is helyet kapott volna a polcán, mint ami előtte feküdt a dobozban.

De nem baj! Már felnőtt, és sokkal rosszabb dolgokkal is kénytelen volt szembenézni élete során, mint ezek a játékok. És egyébként is! Ő nem holmi Albus Dumbledore, hogy játékokat festegessen unalmas óráiban. Ő komoly bájitalmester, a legjobbak legjobbika. Nem ér rá ilyen ostobaságokkal foglalkozni. Nyakon ragadva a babát, a kandallóhoz sétált, a tűz fölé tartotta, és elengedte… Illetve, csak elengedte volna, viszont az ujjai nem mozdultak. Még egyszer megpróbálta, de képtelen volt tűzbe vetni a játékot.

Ne légy nevetséges, Perselus! Ez csak egy hülye fabábu! Ám akárhogy is próbálkozott, nem tudta megtenni. Olyan kicsinek, és olyan védtelennek tűnt. Mint egy valódi gyerek.

− Merlin verjen meg! – káromkodott Perselus, azzal két lépéssel a doboznál termett, belehajította a babát, és rácsapta a fedelet.

Perselus aznap nem tudott aludni, csak forgolódott jobbra-balra az ágyában, és állandóan Gepetto levele, meg az a nevetséges játék lebegett a szeme előtt. Jobb híján morcosan felkelt, magára kapta a köntösét, és lesétált a dobozhoz. Óvatosan felemelte a tetejét, és belesandított. A tartalma változatlannak bizonyult. A fabábu pontosan olyan helyzetben várta, mint ahogyan ott hagyta. Nem nőttek szemei, szemöldökei, és a szája is ugyanúgy hiányzott.

Perselus két kézzel, a hóna alatt megragadta a babát, kivette a tartójából, leültette az asztal szélére, ő maga pedig a kanapéra ült le. Elrendezte maga körül a köntösét, karba tette a kezét, és mint egy szabályszegő diákra, úgy nézett a babára is.

− Szóval, Mr. Mit akar, mit csináljak magával?

A baba némán, arctalanul bámult vissza rá.

− Azt akarja, hogy fessem meg a hiányzó részeket magán? Én? Úgy nézek én ki, mint akinek szokása pacsmagolni? – Perselus egészen közel hajolt a babához, és úgy sziszegte a szavakat. – Hát vegye tudomásul, Mr., hogy nekem nem tartozik a hóbortjaim közé se tájképek, se aktok, se fabábuk festése! Megértette?!

Ám a bábu továbbra is néma, vak szemlélője volt a bájitalmester kirohanásának, azonban Perselus ezt nem igazán így érezte. Összevont szemöldökkel, villogó szemekkel, és vicsorgó ajkakkal nézte az előtte ülő fatákolmányt, amiről szerinte sütött a néma könyörgés.

− Akármennyire is rimánkodik nekem, a válaszom: nem!   

S akárcsak néhány órával ezelőtt, most is durván visszavágta a dobozba a bábut, rátette a fedelet, majd elvonult aludni.

*

Másnap legalább olyan rosszul ébredt, mint egy nehéz nap után a Roxfortban. Mogorva, szarkasztikus énje kitörni vágyott, és minden bizonnyal, ha lett volna bárki is a környezetében, arra mind rá is zúdította volna. De mivel nem járt arra egyetlen lélek sem, így csak a kávéfőzőn, a kenyéren, a késen, a morzsákon, a tojáson, a szalonnán, és a vízen tudta kitölteni mérgét. A konyhából, mely egybe nyílt a nappalival, még odanézett a dobozra, és rámordult.

− Gepettónak kellett volna könyörögnöd, hogy igyekezzen, mielőtt még olyan ostoba lenne, hogy meghal.   

A nap további része sem telt éppenséggel túl jól. Szeretett bájitalaihoz menekült, mert azok mindig segítettek elterelni a figyelmét, bármilyen rossz is legyen a helyzet, s legalább annyira megnyugtatták, mint Albust a cukorkái. Azonban mikor már harmadjára rontott el egy egyszerű kelésekre használandó kenőcsöt, betelt nála a pohár. Mérgesen csapta le a keverőkanalat, aztán nagy talársuhogtatás közepette kivonult a nappaliba, és előhalászta a fababát, akinek arcnélküli feje tegnap óta az elméjében köröz, mint egy magyar mennydörgő.

− Csak egy kelésekre használandó kenőcsöt akarok elkészíteni, amit egy agyatlan griffendéles is képes megcsinálni! Honnan veszi ön a bátorságot, hogy megzavarjon munka közben?!

A bábu konokul hallgatott. Perselus maga sem értette, hogy mégis mi a Merlin szakálláért beszél hozzá, vagy, hogy mit vár, mi fog történni, de az, hogy ő mérges, az pedig, akire mérges hallgat, és semmi reakciót nem tud kiváltani belőle, roppant frusztrálónak bizonyult. Perselus türelme legvégét járva megszorította orrnyergét. Vajon, ha megfestem a hiányzó részeit, békén hagy? Mit volt mit tenni, a bájitalmester végül felemelte a pálcáját.

− Invito festékek és ecset!

A kért tárgyak sebes iramban röpültek felé, majd landoltak a bábu mellett. Perselus még magához hívott egy kis tálnyi vizet, aztán leült a kanapéra.

− Jól van, ön nyert, Mr. Megfestem magának a hiányzó részeit, de utána hagyjon békén. Ne kövessen, még csak gondolatban sem. Megegyeztünk?

Néma csönd volt a válasz, de hát hallgatás, beleegyezés, így végül Perselus bólintott. Gonosz módon elgondolkodott azon, hogy sírós szemeket, és lekonyuló szájat fog adni a babának, csakhogy így is saját magát érezze nyeregben, de végül elvetette az ötletet. Amilyen kis pióca ez a fából készült ördögfajzat, soha nem fog leszállni róla… Ezzel az elmélettel felvértezve, Perselus belemártotta az ecsetet a vízbe, majd a festékbe, és festeni kezdett.

Félórával, és néhány radírbűbájjal később, undorítóan boldog arc tulajdonosa lett a fabábú. Mosolygós száj, boldogságtól csillog kék szemek, vidámságról árulkodó szemöldök – még piros pozsgákat is kaptak az orcák. Perselus kitett magáért.

− Nos, Mr., remélem, meg van elégedve az új külsejével. 

A csönd továbbra is megmaradt, de legalább már a mimikája beszédes volt.

− Egen, mondania sem kell semmit, csak úgy süt magáról a szentimentális boldogság. És most száradjon, engem pedig hagyjon végre dolgozni!

Perselus egy intéssel eltüntette a festés minden nyomát, és visszavonult a kialakított laborjába, ahol ezúttal maradéktalanul képesnek bizonyult a munkájára koncentrálni, s miután készen lett, az álom is hamarabb jött a szemére.

A következő nap reggelén farkaséhesen, de legalább kipihenten ébredt. A nappaliban még mindig békésen mosolyogva üldögélt a kisasztalon a fabábu, nagy szemeivel, széles mosolyával vidáman tekintett a világba. Perselus leült reggelizni, és valamilyen rejtélyes okból kifolyólag jobb kedve lett, mint néhány perccel korábban. Biztosan a kitűnően sikeredett tükörtojás miatt.

*

A délelőtt a laborjában érte, munkaasztalával szembeni széken pedig ott csücsült a fabábu. Magával vitte dobozostul, mert arra gondolt, hogy most, hogy már semmije sem hiányzik, nyugodtan elteheti, és hogy abban a helyiségben van néhány olyan növény, amivel kibélelve a dobozt, nem fog kiszáradni a fa, és nem fog megrepedezni sem, de valahogy mindez elmaradt. Amint belépett a birodalmába, azonnal nekiállt dolgozni, a babát pedig ottfelejtette a széken.

„Munkatársa” érdeklődve figyelte a bájitalmester ténykedését, akit viszont kicsit kezdett zavarni a folyamatos mustra.

− Nincs jobb dolgod, mint engem bámulni?

A baba olyan intenzíven, olyan érdeklődéssel nézte őt, hogy Perselus levonta a következtetést, miszerint nem, nincs jobb dolga. Mégis mi lenne? Csak egy baba. Így aztán Perselus egy idő után azon kapta magát, hogy félig-meddig felvéve tanári stílusát, magyarázza az aktuális bájital elkészítési módját. A bábu érdeklődő tekintete egy pillanatra sem lanyhult, és Perselus életében először azt vette észre, hogy élvezi a tanítást, még akkor is, ha csak egy fabábu a hallgatósága.

A követező napokban szokássá vált a Piton-házban, hogy annak ura (és gyakorlatilag egyetlen lakója) megoszt bizonyos információkat, gondolatokat a fabábujával. Ami több okból is praktikusnak tűnt. Egyrészt nem süketült bele a csöndbe. Mert habár Perselus Piton szerette a csöndet és a nyugalmat, azért a füle szomjazott bizonyos hangingerekre, és ennek kielégítésére semmi sem jobb, mint egy kiadós beszélgetés – még akkor is, ha az a beszélgetés egyoldalúnak bizonyult.

Másrészt mivel nem szívlelte az embereket, akiknek kilencvennyolc százaléka ostoba volt, kénytelen volt beszélgetőpartnert találni, és mivel Albushoz nem futhatott azonnal, ha valamit el akart mondani, így maradt a fabábu. Ő pedig nem volt ostoba, legalábbis a szeme erről árulkodott; a szemét pedig ő, Perselus festette, saját maga pedig a két százalék okoshoz tartozott, tehát tény, ami tény, a baba nem lehetett ostoba. És mivel beszélni sem tudott, közbe vágni sem tudott annak, amit Perselus mondott. Bármiről el lehetett vele beszélgetni: bájitalokról, könyvekről, a Reggeli Próféta híreiről – gyakorlatilag akármilyen témát is vetett föl, abban ők egyetértettek. És Perselus ehhez egyre inkább hozzászokott, és egyre inkább megszerette.

Visszagondolva gyermekéveire, nem értette, miért is félt a játékaitól. Hiszen a játékok a legbizalmasabb szövetségesei egy gyermeknek; egy játéknak bármit el lehet mondani, és az soha nem fogja továbbadni a titkokat. Soha. Perselus is tudta már ezt, vagy legalábbis érezte, s mintha újraélte volna gyermekkora egyik elveszett pillanatát a sok közül.

− Elég sokat beszélgettünk már, de egy fontos dolgot még nem tudok rólad – kezdte Perselus egyik nap. A Reggeli Próféta újságja mögül ferde pillantást vetett az előtte ülő bábura. – Mi a neved? Gepetto nem hagyta meg a levelében.

A bábu szokásához híven mosolyogva nézett vissza rá, s Perselus néhány másodperces megfontolt gondolkodást követően megszólalt.

− Amennyiben te sem tudod, úgy Harrynek foglak hívni.

Perselus mintha csak tudta volna, mit akar kérdezni a bábu, már válaszolt is a ki nem mondott kérdésre.

− Mindig is szerettem volna, ha lenne egy fiam. Egy fiam, akinek továbbadhatom a tudásom, akivel… akivel boldog lehetnék, és akit én is boldoggá tehetnék. Úgy terveztem, hogy Harrynek hívnám. – Perselus lapozott egyet, s ismét a bábura nézett. – Hogy tetszik a Harry név?

A fabábu, mint mindig, most is bizakodva mosolygott a férfira, aki bólintott egyet.

− Remek, akkor ezentúl Harrynek foglak hívni.

Innentől kezdve néma csönd telepedett a szobára – Perselus ismét beletemetkezett a Prófétába, a Harrynek elnevezett bábunak pedig úgy tűnt, nincs több kérdése. Mikor a bájitalmester a napilap utolsó oldalára is elért, becsukta az újságot, letette az asztalra, aztán fölállt, ölbe vette Harryt, s levonult a laborba.

Perselus ezek után csak még szorosabban kötődött a fabábúhoz, azaz Harryhez. Harry kedves volt, megértő, jószívű, csendes, mégis vidám, élettel teli, kíváncsi és boldog; s ez a boldogság Perselusra is átragadt. A férfi egyre többet mosolygott, egyre jobb kedvvel nézett elé a napnak, és ha egy teremtett lélek is lett volna a közelben, hallhatta volna, milyen is Perselus Piton bariton nevetése.

Perselus rájött, hogy tulajdonképpen ő mindig is olyan fiút szeretett volna magának, akit a világon minden érdekel, aki mindenben és mindenkiben meglátja a szépet és a jót, aki okos, ravasz és bátor, de azért legyen szüksége az apjára, akihez bármikor fordulhat tanácsért. Akinek ő, Perselus a hőse, és elfogadja minden rossz tulajdonságával együtt. Harry pedig pont ilyen volt.

Harry, a fabábú, akiből soha nem lehet igazi gyermek. 

*

Harrynek azokon a ruhákon kívül, amiket viselt, nem voltak más ruhái, így aztán Perselus mindig nagyon odafigyelt, nehogy a gyerek összekoszolja magát. Na, nem minthogyha Harry bármikor is hajlandóságot mutatott volna arra, hogy randalírozzon. Karácsonyi ajándékként viszont a fiúcska több ruhát is fog kapni, mert hát hogy néz az ki, ha mindig csak ugyanabban a ruhában mutatkozik? Ő, Perselus se mindig ugyanazt az egy ruhát hordja, több szettje is van a kollekciójából, de Harrynél nem így fog tenni. Neki különböző színes ruhákat fog rendelni, és mindegyiket szépen becsomagolva a fa alá fogja tenni. Igaz ugyan, hogy Perselus soha nem volt híve a karácsonynak, a rengeteg cicomának, de most már Harry is az élete részévé vált, és neki meg akarta adni az igazi, hamisítatlan karácsonyt, hogy boldog legyen. Mert ha Harry boldog, akkor Perselus is az.

A karácsony, az első hóval karöltve, hamar beköszöntött. Harry az ablak előtt ült, és elbűvölten szemlélte a fehér csodát, mely nagy pelyhekben hullt alá a földre, s megtapadt, bármihez is ért hozzá. Perselus egészen addig hagyta ott ülni, amíg kintről, a házikó mögött álló erdőből be nem vitt egy hatalmas fenyőt. Egy tértágító bűbáj elvégzése után gondosan beállította a nappali sarkába, aztán odafordította Harryt.

− Mit gondolsz, jó helyen lesz itt?

Harry – akárcsak eddig – most is nagy, kerek, csillogó szemekkel, mosolyogva pillantott a megadott irányba, végül Perselus bólintott egyet, elővarázsolta a díszeket, és kézzel öltöztetni kezdte a fenyőfát. Magán érezte Harry tekintetét, és úgy állt, hogy a kisfiú mindent láthasson a folyamatból.

Fenyőfából karácsonyfát készíteni nem éppen gyors folyamat. Perselusnak a hatalmas fát is több mint háromnegyed órájába telt feldíszíteni, utána pedig még ott volt maga a ház is, ami megint nem bizonyult könnyű munkának. Minden elképzelhető helyre díszt akasztott, s mire éppen hogy elege lett az egészből, a ház piros, zöld, arany és ezüst színekben ragyogott.

Félig fanyar, félig őszinte mosollyal pillantott Harryre, aki még mindig elbűvölten szemlélte a karácsonyfát. Az ünnepi menü Perselus szerint finomra sikeredett, majd vacsorát követően a férfi felvitte Harryt a közös szobájukba. Mióta megkedvelte Harryt, azóta ugyanabban a szobában, sőt, ugyanabban az ágyban is alszanak. Óvatosan letette a fekhelyre a fiút, és betakarta – nem mintha tartott volna tőle, hogy Harry megfázik, de azért mégis… Az apák dolga, hogy vigyázzanak a fiaikra.

Hm… Apa-fia. Soha nem gondoltad volna, hogy egy fabábut fogsz a fiadnak tartani, igaz, Perselus? – szólalt meg a szarkasztikus kis hang a fejében. Szó mi szó, igazat kellett adnia a hangnak. Perselus gondolataiba merülve lépett az ablakhoz, s a csillagokra függesztette a tekintetét. Az Esthajnalcsillag minden társánál fényesebben ragyogott, és Perselus nem is tudva, hogy pontosan mit csinál, elméjében szíve leghőbb vágya visszhangzott.

Egy fiú. Ez minden kívánságom. Bárcsak lenne egy fiam, akit szerethetek. Bárcsak Harry, az én Harrym, az kis fabábum lehetne az a gyerek, akire fiamként hivatkozhatok. Bárcsak… 

Perselus annyira elmerült a kívánságának folytonos ismételgetésében, hogy szinte észre sem vette, amint az Esthajnalcsillag egyre fényesebben ragyog. Végül mikor ráfókuszált, már húzta is elő a pálcáját, hogy semmiféle meglepetés ne érhesse, aztán hirtelen szó szerint elvakította a fényesség; a szeme elé kellett kapnia a kezét, nehogy kárt tegyen a retinájában a fény. Amikor elült a baj, egy apró pukkanás hallatszott maga mögül, s hátranézve egy házimanó pillantott meg.

A manó igen furcsa öltözékben állt előtte. Fehér tógát viselt, s a hátára egy fehér szárny volt csatolva.

− Perselus Piton, a nagy bájitalmester! – sipította a manó boldogan. – Dobby meghallotta a kívánságodat, és azért jött, hogy teljesítse!

Perselus annyira meglepődött, hogy egy pillanatig szóhoz sem tudott jutni.

− Miről beszélsz, manó? – kérdezte vészesen halkan, ami általában semmi jót nem jelentett, Dobby azonban nem hátrált meg a hanghordozástól.

− Az előbbi kívánságodat…

− Én semmit nem kívántam! – dörrent rá Perselus. Honnan veszi ez a manó, hogy csak így betörjön hozzá, és nekiálljon mindenféle kívánságok teljesítésének?

− Dehogyisnem, uram – ugrándozott és bólogatott Dobby, s nagy lapátfülei csak egy csattogtak, ahogy nekiütközött a fejének. – Néma kívánság volt ugyan, de így karácsony szent estéjén a néma kívánság is meghallgattatásra talál, s én jöttem, hogy teljesítsem a tiédet.

Perselus karba tette a kezét, és görbe orra mentén kritikus szemmel pillantott le a manóra.

− Az én kívánságom teljesíthetetlen – jelentette ki.

− Nem az, uram. A manók mágiája hatalmasabb, mint a varázslóké, és így olyan varázslatokat is végre tudunk hajtani, ami mágusokét meghaladná. Dobby át tudja változtatni Harryt kisfiúvá. És Dobby tudja, hogy mindennél jobban szeretnéd, ha lenne egy fiad, és Dobby azt is tudja, hogy Harryt szeretnéd fiadként. Dobby hallotta az előbbi kívánságod.

Perselus csak nézte és nézte az előtte álló manót, aztán az ágyban lévő Harryt vette szemügyre. Harry, a kis fabábu, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretett a világon, és most Dobby személyében ott állt előtte a lehetőség, hogy végre családja legyen. Hogy végre legyen egy fia. De vajon megbízhat Dobbyban? Megbízhat ebben az egész manó-mágiában? Ugyan tudta jól, hogy a manók mágiája hatalmas, de sosem bízott bennük igazán – mint ahogy senki másban sem. Mi lesz, ha Harryt valami gonosz emberré bűvöli, nem pedig egy kedves fiúcskának? Mi lesz, ha Harry nem is fogja szeretni őt? Ha nem akar majd vele élni… Perselus nyelt egy nagyot. Ezt egy vissza nem térő lehetőség, nem szalajthatja el.

Ránézett Dobbyra, és bólintott egyet.

− Rendben. Kérlek, Dobby, változtasd emberré Harryt. Változtasd kisfiúvá őt.

Dobby boldogan elvigyorodott, majd csettintett egyet hosszú ujjával, és az ágyban fekvő bábu felemelkedett a levegőbe. Csillogó arany fénynyaláb vette körül, s forgott és forgott a levegőben, és Perselus látta, ahogyan a fatest szépen lassan emberi testté alakul, és azt is tisztán ki tudta venni, hogy az egykoron boldogan csillogó szemekbe beköltözik a döbbenet.

Harry immáron nem volt fabábu. Ember volt. Méghozzá egy csodálatosan aranyos kisfiú. A csillogás kihunyt körülötte, s ő ott térdelt, az ágyon, hitetlenekedve nézve új testét. Végigsimított a karján, a lábán, az arcán, aztán a másodperc törtrésze alatt elmosolyodva felnézett Perselusra.

− Ember vagyok… - A bájitalmester szíve hatalmasatt dobbant. – Ember vagyok! – kiáltotta Harry, azzal felpattant, és szélesebesen, kitárt karokkal odaronhat Perselushoz, aki azonnal fel is kapta az ölébe, és szorosan magához ölelte.

− Látod, Papa, fiú vagyok, igazi fiú vagyok!

− Harry… - suttogta halkan Perselus. Egyszerűen képtelen volt hinni a szemének; Harry pont ugyanolyan gyönyörű maradt, mint amilyen fabábuként. A haja ugyanolyan feketén és félrecsapottan állt, a szeme is ragyogott a boldogságtól, s a mosolya… Nos, az fültől fülig ért. Még a pirospozsgás orca is megmaradt.

Harryt magához szorítva pillantott Dobbyra, de nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy szóban is kinyílvánítsa köszönetét, így csak hálásan bólintott egyet. De úgy tűnt, Dobby nem is várt ennél többet – amilyen halkan jött, olyan halkan távozott.

És ami a legfontosabb, hogy Harry Papának szólította. Tudta, hogy kicsoda Perselus, felismerte őt, nem hitte idegennek, vagyis nem csak rá emlékszik, de minden másra is, ami eddig történt körülötte.

− Papa! Papa! Így most már együtt játszhatunk, meg rajzolhatunk, meg szaladgálhatunk, meg… meg… meg mindent együtt csinálhatunk! Együtt is főzhetünk bájitalokat! – kiáltotta vidáman Harry. – És képzeld, most már iskolába is járhatok. Én is olyan nagy varázsló leszek, mint te!

Perselus halkan felnevetett.

− Nem, Harry, te sokkal nagyobb varázsló leszel, mint én.

Harry ekkor egy hatalmasat ásított, és Perselus úgy döntött, eljött az idő a lefekvéshez. Letette Harryt az ágyba, aztán ő maga is lefeküdt, és Harry azonnal odabújt hozzá.

− Boldog karácsonyt, Papa – mondta Harry.

− Boldog karácsonyt, fiam.

Persleus, mielőtt még elnyomta volna az álom, felírta magának képzeletbeli listájára, hogy holnap, mielőtt még Harry felkel, át kell változtatnia néhány dolgot gyerekjátékká; Harrynek szüksége lesz rájuk.

Végül azzal a boldog tudattal lépett át az álmok mezejére, hogy élete legszebb ajándékát kapta karácsonyra. Egy kisfiút.

Itt a vége, fuss el véle!