Második történet: Bagolyposta Evanséknál

Az első történetünk egy kedves, megható fic. A Bambi kulcsra íródott. Fogadjátok szeretettel ezt a Lily/Piton novellát. 

Bagolyposta Evanséknél (=)

Tartalom: „Hogy merted… – suttogta megrökönyödve Petunia. – A levelemet… hogy lehettél ilyen… Kutattatok a szobámban azzal a Pitonnal!” Avagy hogyan jött rá Lily és Perselus, hogy Petunia levelet váltott Dumbledore-ral? Történet Lily és Piton gyerekkorából.

Jognyilatkozat: Minden jog J. K. Rowlingot illeti, én csak játszottam az általa teremtett világgal és szereplőkkel, a történet megírásából anyagi hasznom nem származik.

Kulcs: Bambi.

Megjegyzések: A dőlt betűs szövegrészek J. K. Rowling Harry Potter-köteteiből vett idézetek. Lily baglyának neve (Drysor) walesi nyelven drágakövet jelent.

Bétázta:

Az izzó augusztus eleji napsütés szinte megolvasztotta a néptelen lakótelepi játszótér aszfaltját. A környékbeli gyerekhad inkább a közeli folyó felső, tiszta szakaszára menekült a hőség elől, és csak a hinták lomha meg-meglendülése törte meg néha a mozdulatlanságot, és csak az olykor feltámadó szellő gurigázott unottan egy gazdátlan nejlonzacskóval.

Hirtelen egy tíz-tizenegy év körüli kislány tűnt fel futva a kerítésnél, fényes, bronzvörös copfja csak úgy táncolt a hátán. Megállt, zihálva megtámaszkodott, s mikor kissé kifújta magát, körülnézett, mintha keresett volna valakit.

– Perselus! – kiáltotta Lily, de nem kapott választ. – Perselus! – de ismét semmi.

Ne már, hogy pont most nem találom meg, gondolta bosszúsan a kislány. Pont most, amikor majd felrobban a rengeteg mesélnivalótól! A múlt hét elején tényleg megkapta a várva várt roxforti levelet, és a boszorkány, aki elhozta neki, ma délelőtt elkísérte bevásárolni arra a… arra a… jaj, te jó ég, hogy is hívják azt a bevásárlóutcát? Na, mindegy, majd Perselus tudja.

De ahhoz előbb még meg kell találni. Hogyha itt nincs, akkor hol lehet? Otthon biztosan nem, hiszen örül, ha nem kell ott lennie. Eszébe jutott az a kis erdei tisztás, ahol annyiszor töltöttek hosszú délutánokat, és Perselus mesélt neki a varázsvilágról, a Roxfortról, boszorkányokról, varázslókról, a dementorokról és még annyi minden másról – ott egész biztosan megtalálja! Sarkon fordult, s elfutott az erdő felé.

A tisztás szélén egy ágba kapaszkodva lefékezett, tekintetével a környéket pásztázta, s belesajdult a szíve, amikor meglátta a barátját. A fiú egy fatörzs mögött kuporgott, meg-megrázkódott a válla – sírt.

Lilynek Bambi, az árva őzgida jutott az eszébe. Pár hete látták a moziban Petuniával, meg is siratta a magára maradt kis jószágot; Tuney persze kicsúfolta, hogy milyen buta és érzelgős.

– Per – suttogta, gyengéden a vállára téve a kezét. – Mi a baj?

A fiú az űzött vad rémületével pillantott fel, de barátnője láttán megnyugodott.

– Ja, csak te vagy az? – Feltápászkodott, és kapkodva megtörölte a szemét az inge ujjával.

– Apád? – kérdezte csendesen Lily, s Perselus csak egy aprócska bólintással válaszolt, mintha attól félt volna, hogy az apja még itt is megtudja, hogy sírt és gyenge volt.

– Te is megkaptad a levelet a Roxfortból? – tette fel a kérdést sietve, csak hogy témát váltson, s fekete szemében kigyúlt az a fény, amit a világon egyedül ez a téma csalhatott elő.

– Igen, megkaptam! – vágta rá lelkesen a kislány, s kitört belőle a szóáradat: – Múlt hétfőn, és az a boszorkány, aki elhozta a levelemet, ma vitt el vásárolni a… a… olyan képtelen neve van, mindig elfelejtem, hogy is hívják azt az utcát…

 – Abszol útnak. Mi is voltunk vásárolni anyuval – felelte Piton, de a kislány alig hallotta.

– Nem hittem a szememnek, mi minden van ott! Olyan izgalmas volt, és annyi mindent vásároltunk! Egy csomó könyvet, bele is olvastam némelyikbe, annyi, de annyi érdekes dolog van bennük, alig várom már, hogy ilyeneket tanuljunk! Például az átváltoztatástan! Vagy a bájitaltan! Tényleg fogunk ilyen bonyolult főzeteket készíteni az órákon?

– Fogunk. Sőt, még sokkal bonyolultabbakat is. Anyukám mutatott már nekem egy csomót. Tudod, ő bájitalmester, szóval hihetetlen dolgokat tud.

– Hű, de jó! Majd megkéred, hogy mutasson nekem is néhányat?

– Hát… talán. Neked milyen a pálcád? – fordított gyorsan a szón a fiú. – Az én pálcám bükkfából van, sárkányszívhúrral.

– Az enyém meg fűzfa, unikornisszőr van benne. Ollivander úr, a pálcakészítő azt mondta, hogy igézéshez, elbűvöléshez kiváló. Akarod látni?

Piton lelkesen bólintott.

– Akkor gyere! – Lily kézen fogta, és a két gyerek együtt futott az Evans-házig.

Odabent, a hűvös előszoba néma csendjében szinte bántó zaj volt még az ajtó kattanása is.

– Senki sincs most itthon – suttogta a kislány. – Anya és apa még dolgozik, majd csak este jönnek haza. Tuney meg biztosan a barátnőjénél, annál az Yvonne-nál tölti az idejét. Hogyha ők ketten összejönnek és belefeledkeznek a pletykázásba, akkor csak a jó ég tudja, mikorra keveredik haza. Többször is előfordult, hogy még vacsorára is náluk maradt.

– Legalább nem fog megint kémkedni utánunk, ahogy szokta – morogta Piton az orra alatt, ahogy felfelé követte Lilyt a lépcsőn. A kislány szerencsére nem hallotta a megjegyzést.

– Ez az én szobám – tárta szélesre az egyik emeleti ajtót. Ahogy beléptek a kicsi, hívogatóan otthonos, de most a hőség ellen félhomályosra függönyözött kis lányszobába, méltatlankodó huhogás fogadta őket. Piton körülnézett a hang forrását keresve, s az ágy támlájáról egy kis bagoly borostyánsárga fényű, sértett tekintete fúródott a szemébe. A madár sértetten csapkodott a szárnyával, fején felborzolódtak a fehérpöttyös, halványbarna tollak.

– Ő Drysor, az új baglyom, őt is ma kaptam. Gyöngyös törpekuvik, Afrikából származik. Valószínűleg álmából zavartuk fel, amikor eljöttem itthonról, még aludt. Azt mondták a boltban, hogy éjszakára ki kell engedni, hogy elmehessen vadászni, nappal alszik – lendült bele Lily újra a magyarázásba, miközben kivonszolta az ágy alól hatalmas, Roxfort-címerrel díszített utazóládáját. Felnyitotta: az aranydíszes gerincű, bőrbe kötött könyvek, az anyai gonddal vasalt, hajtogatott talárok, a vadonatúj varázseszközök és a csillogó fiolákba töltött bájital-alapanyagok pontos rendben sorakozva várták benne a szeptembert. Perselus szemében a látványra ugyanaz az áhítat fénylett fel, mint amikor a roxforti levélről kérdezte Lilyt. A kislány most egy keskeny dobozt tartott a kezében, rajta ódon stílusú, aranybetűs felirattal: „Fűzfa, egyszarvúszőr, 10 ¼ hüvelyk”.

Kivette a dobozból a karcsú, halványsárga pálcát, s a feje fölé emelve széles köröket írt le vele: színpompás szikraesőt hullatott.

– Ugye, milyen gyönyörű? – suttogta áhítattal.

– Gyönyörű – visszhangozta Perselus, bár ő nem a kis tűzijátékra gondolt. Csak most, a lassan kihunyó, színes csillagokat figyelve lett egészen biztos benne, hogy tényleg lesz valakije, akivel együtt utazhat a Roxfortba.

Lily eltette a varázspálcát, és visszatolta a ládát a helyére. Perselus eközben az ágy fölött a falra rögzített, pecsétes pergament nézegette.

Kedves Miss Evans!

Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába… – hirdették a zöld tintával írt, kacskaringós betűk.

– Kiraktad a leveledet a falra?

– Ki, így mindennap látom. Már számolom a napokat elsejéig! Alig várom az indulást!

– Én is alig várom már – motyogta Piton a pergamenlapot fixírozva. – Kitől kaptál levelet pár napja? – kérdezte hirtelen.

– Nem kaptam semmilyen levelet. Miből gondolod?

– Láttam egy postabaglyot leszállni az udvarotokon, talán három vagy négy napja, pecsétes pergamen volt nála.

– Nem kaptam semmit, és szerintem a szüleim sem, mert ha kaptak volna levelet a varázsvilágból, az velem lenne kapcsolatos, úgyhogy arról nekem is szóltak volna.

– Pedig ott szállt le a bagoly a hátsó kertetek felé, esküszöm.

– Arrafelé? – mutatta Lily az irányt. – A kertre csak Petunia szobája néz. De hát kitől kapna ő levelet a varázsvilágból? Nem lehet, hogy anyáéknak vagy nekem szólt az a levél, csak nem talált meg bagoly, és hazament?

– Az teljes képtelenség – felelte Piton magabiztosan, s Drysor is méltatlankodva huhogott, szemmel láthatóan személyes sértésnek vette új gazdája feltételezését. – A postabaglyok nem a házat, hanem az embert keresik, és olyan bűbáj van rajtuk, hogy mindig megtalálják a címzettet, soha nem tévednek el.

– Szóval azt mondod, hogy Petunia levelet kapott egy varázslótól? Az lehetetlen. Hiszen ki van zárva, hogy bárkit is ismerjen a varázsvilágból. Biztos, hogy jól láttad?

– Teljesen biztos! – bizonygatta Piton.

– Hmm… – Lily néhány pillanatig összeszűkült szemmel, homlokráncolva nézett a hátsó kert irányába, de hirtelen megrázta a fejét, felkapta az éjjeliszekrényről és felhúzta a sárkánybőr kesztyűjét, majd felemelt karjára röptette a baglyát.

– Nem akarod Drysort megetetni? – kérdezte gyorsan, és egy papírzacskóból furcsa, zöldes színű bogyókat szórt szabad kezével barátja markába.

Néhány percig együtt kínálgatták a tenyerükből a baglyot, de Lily egyre sűrűbben sandított a nővére szobája felé, míg végül visszaöntötte a maradék bagolycsemegét a zacskójába.

– Na, jó, ezt megnézzük – jelentette ki, és visszaültette a madarat az ágytámlára.

– Mire készülsz? Csak nem akarsz a szobájában kutatni?

– Nézd, nem lopunk el tőle semmit, nem teszünk tönkre semmit, csak körülnézünk kicsit nála. Az csak nem bűn, ha megnézzük, hogy tényleg kapott-e levelet – magyarázta Lily, de Perselus észrevette, hogy azok a gyönyörű zöld szemek most nem ragyognak olyan fényesen, mint egyébként.

Lábujjhegyen osontak át a másik ajtóhoz, és fülelni kezdtek. A házban csend honolt, sehol senki. Lily lenyomta a kilincset – az ajtó nem volt bezárva.

A Petuniára olyannyira jellemző, kínos rend fogadta őket. A könyvek nagyság szerint sorba rakva a polcokon, az ágytakaró tökéletesen kisimítva, nem volt egy elöl hagyott ruha, egy asztalon felejtett ceruza, sehol egy porszem. A levelet itt egyáltalán nem lesz nehéz megtalálni, a nyomok eltüntetése viszont annál inkább.

– Te kezdd a könyvespolcon, én meg átnézem az íróasztalát – rendelkezett Lily, és kihúzta a legfelső fiókot. Kiemelte a gondosan elrendezett füzeteket, s egyenként átlapozta az összeset, de egy-két iskolai cetlin kívül nem talált beléjük rejtve semmi érdekeset, főleg nem viaszpecsétes varázsvilágbeli pergamenlevelet, ahogyan a másodikban és a harmadikban sem.

Lily igyekezett pontosan ugyanúgy visszarendezni a fiókot, ahogy találta, majd csatlakozott a könyvespolcot vizsgáló barátjához.

– Találtál valamit?

– Eddig semmit.

Nekiláttak a másik polc átböngészésének. Hangosan surrogtak a kezükben a könyvek lapjai, ahogy egyesével végigpergették őket, de hiába vizsgálták át az egész sort kétszer is, hiába néztek be az íróasztal mögé, a szekrény és az ágy alá, sőt Lily hiába pakolta ki és vissza még a nővére ruhásszekrényét is, nem jártak eredménnyel.

– Szerintem tévedtél – jegyezte meg a kislány az ágytámlának dőlve. – Azt a levelet biztos a szüleim kapták, csak elfelejtettek szólni nekem.

Ingerülten bokszolt bele a párnába, de a következő pillanatban eszébe jutott valami.

– Az ágy… az ágyát még nem néztük meg.

Lázas izgalommal bontották szét az ágyneműt, s amikor Perselus felemelte a párnát, úgy érezték magukat, mint a kincsásók, amikor hosszas küzdelem után végre kifordítják a földből az arannyal teli üstöt. A titokzatos pergamen ott sárgállott a lepedőn. A fiú a párnát félredobva felvette. A levélen eltéveszthetetlenül állt a név: Petunia Evans.

– Kitől kapta? Mutasd már! – türelmetlenkedett Lily. Kikapta barátja kezéből a borítékot, megfordította, és ahogy összeillesztette a kettétört pecsétet, mindkettejüknek elakadt a lélegzete: a piros viasz a Roxfort címerét mintázta.

– Ne már! Tuney is boszorkány?

– Dehogyis – legyintett Piton –, mugli. Ha az lenne, akkor… mennyivel idősebb nálad?

– Két évvel.

– Akkor két évvel ezelőtt küldtek volna neki olyan levelet, mint amilyet mi kaptunk.

– De akkor mégis ki írhatott neki? Hiszen amikor az én levelemet hozta el a roxforti boszorkány, akkor is elbújt a szobájában, és nem is volt hajlandó előjönni, amíg el nem ment, tehát még őt sem ismerheti.

– Megtudjuk, ki írta, ha hajlandó leszel végre kibontani.

Lily kihúzta a lapot a borítékból, széthajtotta, és hangosan olvasni kezdte:

„Kedves Miss Evans!

Megkaptam levelét, melyben arra kér, hogy a húgával együtt Önt is vegyem fel a Roxfortba. Nagyon sajnálom, de nem teljesíthetem a kívánságát. A varázsképességet nem lehet tanulni, azzal vagy együtt születik az ember, mint a húga is, vagy pedig – engem is mélységesen bánt, hogy ezt kell mondanom – soha nem lehet varázsló.

Higgye el nekem, kisasszony, teljesen át tudom érezni a bánatát, hogy nem lehet része abban, amiben az Önhöz talán legközelebb állónak igen. De Lily ettől még ugyanúgy a testvére. Nagyon kérem, ne haragudjon rá emiatt, és ne hagyja, hogy ez a különbség elválassza tőle. Fogadja meg ezt a baráti tanácsot egy olyan embertől, akivel egy fiatalkori ostobaság miatt hosszú évtizedekig nem állt szóba a testvére.

Még egyszer őszintén sajnálom:

Albus Dumbledore”

Lily csak némán meredt a levélre. Szegény Tuney…

Lassan összehajtogatta a pergament, visszatette a párna alá, s mintha egy titkot temetne el, aminek soha többé nem szabad napvilágra kerülnie, végtelen gonddal rendezte rá a takarót.

– Gyere, menjünk.

Csendesen léptek ki az ajtón, de amint kattant mögöttük a zár, a kislány szeme, mintegy varázsütésre, újra ugyanolyan vidáman csillogott, mint korábban.

– Anyukám tegnap sütött gyömbéres süteményt. Szereted? – kérdezte. Barátja bizonytalan tekintetére picit elszégyellte magát; Perselus nemhogy nem evett, de talán soha nem is látott még olyat. – Nagyon finom. Gyere!

Lementek a konyhába, s Lily, miközben a szekrény felső polcain kotorászott a süteményesdoboz után, hangosan morfondírozott.

– Próbálom elképzelni, ahogy Petunia levelet küld Dumbledore-nak. Mert az még egy dolog, hogy a Roxfort létezéséről tud. Na, de most gondold el, mekkorát nézhettek a postán, amikor egy bizonyos „Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába” akart feladni egy levelet. Egy olyan levelet, amin csak ez a név van, vagy talán még Dumbledore neve, de nincs rajta se utcanév, se házszám, nincs rajta semmi.

Ezen a gondolaton tényleg muszáj volt nevetniük: hogy egy ezeréves kastélyt utca-házszám alapján keresgél a postás, valahol a skóciai hegyek között.

– Hogyhogy nem zavarta el a postáskisasszony, hogy szórakozzon máshol? Mit gondolsz? – kínálta meg Lily az aranybarna, illatos süteménnyel Perselust. A fiú vett egy darabot és lassan, elgondolkozva majszolni kezdte. Mintha némi megbántottság is sötétlett volna a szemében: nyilvánvalóan bosszantotta, hogy az ő saját, titokzatos világukba be akart férkőzni valaki, akinek ott az égvilágon semmi keresnivalója.

– Hát – felelte lassan Piton –, szerintem nem a mugli posta vitte el a levelét a Roxfortba.

– Hanem? Csak nem úgy gondolod, hogy bagollyal…

– Nem. Szerintem inkább úgy van, hogy minden mugli postára beépül egy-két varázsló, akik ezeket a leveleket figyelik, összegyűjtik, és bagolypostán küldik tovább őket a varázsvilágba.

– Ühüm… – Lily erre az okfejtésre már csak félig-meddig figyelt oda. Csak ült a konyhaszéken, és a süteményesdobozt piszkálgatva bámulta az asztalterítőt.

– Ha Tuney észreveszi, hogy kutattunk a szobájában, rettenetesen ki fog akadni – szólalt meg végül. – Egyébként sem volt semmi közünk ahhoz a levélhez, nagyon nagy butaság volt… – A hangjából csak úgy áradt a lelkiismeret-furdalás.

„Már megint a miatt a mugli miatt rágódik” gondolta keserűen Perselus. „Akármit csinálunk együtt Lilyvel, az az ostoba liba mindig belepiszkál…”

– De azért ugye a barátom maradsz? – szólalt meg óvatosan.

Lily erre abbahagyta a tépelődést, felpillantott rá és szélesen elmosolyodott.

– Örökké – felelte, és még egyszer odakínálta neki a süteményesdobozt.

~oOo~

(Huszonöt év elteltével)

– Meg vagyok hatva, Perselus – mondta őszintén Dumbledore. – Hát mégis eljutott odáig, hogy fontos magának a fiú?

–A fiú? – mennydörögte Piton. Hátralépett és felemelte a pálcáját.

Visszaemlékezett arra a réges-régi délutánra, Lily vigasztaló érintésére, a fűzfapálca tűzijátékára, a közös rejtélyfejtésre, az együtt tilosban járás izgalmára, szájában érezte a gyömbéres sütemény ízét – s mindezt Lily smaragdszemű mosolya ragyogta be, életre szóló barátságot ígérve. – Expecto patronum!

A pálca hegyéből kirobbant az ezüst őzsuta. Puhán a padlóra szökkent, egyszer körbenyargalt a szobában, azután kiröppent az ablakon. Dumbledore elnézte, ahogy tovaszáll, majd amikor kihunyt az ezüstös derengés, újra Piton felé fordította arcát. A szeme csordultig volt könnyel.

– Ennyi év után is?

– Örökké…