Ötödik történet: Hero Perselus/ Hős Perselus

Az ötödik történetünk következik. Egy megható Minerva/Perselus fic, a Hercules kulcsra íródott. 

A történetem címe: Hero Perselus/ Hős Perselus

Kulcs: Herkules

Az én Pitonom: Minerva – Piton. Szigorúan nem szerelmi szál

Figyelmeztetések: Occ Karakterek

Leírás: Minerva McGalagony Perselus ravatalánál végiggondolja a közös éveket, a férfi diákkorától egészen a közelmúlt történéseiig.

Korhatár: 14 év

Jogok: Harry Potter könyvek szereplői és világa kizárólag J. K. Rowling teremtő fantáziájának gyümölcsei. Én csak kölcsön vettem őket a magam és mások szórakoztatására. Megírásukban semmiféle anyagi haszon nem vezérelt.

Megjegyzés: –

                                                 Hero Perselus

  Minerva McGalagony fehér rózsákból álló, különös csokorral lépett be a ravatalozó terembe, és nagy levegőt véve körülnézett. Meglepően sokan ültek a kétoldalt sorakozó padokban, többségük diák volt, és persze feltűntek páran a tanári karból is – már aki túlélte a Nagy Csatát. A szíve elnehezedett, hiszen az elmúlt héten sok hasonló megemlékezésen vett részt, és kezdett már kicsit lelkileg kimerülni, mégis kötelessége volt mindegyiken megjelenni. Hiszen, személyesen és jól ismerte az összes áldozatot. Már nem tudott sírni, a könnyei egészen egyszerűen elfogytak az elmúlt napokban, így ahogy lassan haladt a padsorok között, torkát csak újra elszorította az emlékezés fájdalma. Gyerekek, akik mindig utálták a bájitaltanárt, most itt sírnak. Az első sorban Harry Potter, és a barátai ültek. Egy pillanatra összeakadt Harryvel a tekintetük, és eszébe jutott a temetés előtti beszélgetésük. Elsősorban neki köszönhető, hogy mindenki megtudta az igazat, mintegy utolsó, végső elismerést adva annak a különös embernek, akitől most búcsúzni kényszerültek. Minerva a virágokkal borított ravatalhoz ért, és a mahagóni színű koporsóra helyezett mozgó képre nézett, amely elé aranyos fénysávban sütött át az ablakon keresztül a délutáni napfény. Szomorú sóhaj hagyta el ajkait, ahogy felidézte az emlékeket...

                                                                       ~'~

   Minerva már akkor is a Roxfortban tanított, mikor Perselus diákként odakerült. A Teszlek Süveg a Mardekár házba osztotta be, és a kisfiú egész addig büszkén mosolyogva ült az asztalnál, míg egy másik elsős sorra nem került. A kislány várakozás teljesen nézett fel a süvegre, amely hangosan kimondta: „Griffendél”. Perselus arcáról lefagyott a mosoly, és az asztal felé fordult, mereven a fényesre lakkozott lapra szegezve tekintetét. Lily röpke érintése a vállán olyan volt, mintha megütötte volna, Minerva meg is lepődött ezen, hiszen egészen biztos nem volt ennyire erős ez az apró mozdulat. A neki kijelölt házban nem találta meg a helyét, és távol került a kis Lily-től. Igazából McGalagony néha komolyan sajnálta a magányosan csatangoló fiúcskát, aki jól tanult, de barátai nemigen lettek. Szerette, amiért nem volt problémás diák, és inkább csendesen elvegyült, semmint hatalmi magánharcokba ment volna bele, mint mások. A gyerekek közti feszültségekről mit sem tudott, hiszen nem kérték soha a segítségét, a diákok szerették maguk közt intézni a dolgaikat.

 Jó pár évvel később aztán egészen más megvilágításba került a fiatal férfi: halálfalóként még ő maga is tartott tőle, és sokszor sóhajtva gondolt arra, mennyire kár érte, és a többi jobb sorsra érdemes ifjú varázslóért. Perselus nem volt kifejezetten jóképű, mégis valami különös aura vette körül, és ha éj fekete szemeibe nézett, sosem tudhatta, mire gondol a tulajdonosa. Nos, ez mindenesetre sokat segített neki, mikor kettős játékot játszott, amiért most még Ő is nagyon tisztelte. Az események úgy pörögtek előtte, mint egy film. A tárgyalás, és Perselus felmentése, majd a roxforti kinevezés, mint tanár. Minerva akkoriban komoly fenntartásokkal figyelte, és nem táplált irányába egy cseppnyi bizalmat sem, de a kollégaként együtt töltött évek alatt jobban megismerte őt. Mindig is furcsállta, amiért nem keresett maga mellé társat, és egészen Harry vallomásáig nem is értette, miért nem nősült meg, és alapított családot, mint bármelyik hasonló korú varázsló, hiszen tulajdonképp a halálfaló múltat leszámítva Perselus nagyszerű ember volt, aki tanárként kiváló munkát végzett, emberként pedig rengeteg áldozatot hozott, önmagát nem kímélve az esetleges kellemetlenségektől.

 Azt már korábban is nagyon sokra tartotta, hogy sosem engedte őt megszégyenülni a diákok előtt, legalábbis, ha módjában állt megakadályozni egy-egy nyilvános, és „kínosra is sikeredhetett volna”  esetet. Például sosem fogja elfelejteni, mikor Frics elfelejtette kitenni a frissen mosott kő elé a táblát, és Minerva megcsúszott több Mardekáros diák előtt. Perselus elkapta, és valahogy ő vágódott el a kövön. Megmentette a szégyentől, és vállalta az esést. Őt persze nem merték kinevetni a diákok, és Minerva így nem vesztett a tekintélyéből. Hasonló eset történt akkor is, mikor egy roxmorti kiránduláson Draco Malfoy megpróbálta úgy intézni, hogy McGalagony professzor „véletlen” magára borítsa a sütőtöklevet, ekkor Perselus szintén elé állt, és őt találta el a bugyuta rontás. Minerva életét sok apró szívességgel megkönnyítette, és egy karácsonyi ünnepen, mikor felkérte táncolni, ezt meg is jegyezte neki:

– Perselus, ön egy jó ember, csak szereti titkolni! – A férfi erre csak mosolygott, végül, miután úgy látta, nincs hallótávolságon belül egy diák sem, válaszolt:

– Minerva, kérem, ne hangoztassa ezt nyilvánosan, még csorbulna a tekintélyem!

Igazán kellemes este volt, és McGalagony arra gondolt, mennyire jó lenne, ha több alkalmuk lenne barátilag beszélgetni. Persze, az is felmerült benne, hogy Pitonnal nem lenne sok közös témájuk, az iskolai munkájukon kívül, azt meg akkor is meg lehetett beszélni, mikor vacsora közben az asztalnál ültek. Itt aztán akkor tényleg minden elhangzott, a diákokra való panaszok, és dicséretek egyaránt. Néha még az is előfordult, hogy együtt nevettek egy-egy rosszul elsült bájitaltan vagy átváltozástan óra beszámolóján.

  A kellemes emlékek ellenére be kellett vallja magának, sokszor persze még ő is kételkedett benne, de hát, ez volt az ára annak, hogy Perselus megbízhatóan tudjon kettős játékot űzni. A tanárnő torka elszorult, amikor felrémlettek előtte a közelmúlt eseményei, és hogy azt hitte, Perselus az ellenségük, mikor nem kétség, sokan a szívük legmélyéről gyűlölték.

A gyűlölet hajtotta Perselust is egész élete alatt, az a harag, fájdalom, és keserűség, amit az iránt érzett, aki elvette tőle élete értelmét. Nem James Potterre gondolt, hiszen ha Lily boldog volt, akkor hajlandó lett ebbe beletörődni, hanem Voldemortra, aki elvette az életét. Minerva Harrytől tudta meg az elmúlt napon, mit látott Perselus emlékeiben, egészen gyermekéveitől a halála pillanatáig.

 – Professzor, én azt gondoltam, Piton tanár úr gyűlölt engem, amiért az apám elvette tőle az anyámat, és most teljesen más színben látom a dolgokat. A barátom, sőt, a mentorom volt, anélkül hogy tudtam volna róla.

Minerva fáradtan a fiúra mosolygott, már amennyire telt tőle. Harry az elmúlt napokban, sőt az elmúlt évben olyan sok mindent élt meg, ami megedzette, és immáron valósággal felnőtt férfiként ült vele szemben.

– Sokan rosszul ítéltük meg őt, Harry. És, azt hiszem, mindenkinek joga van megtudni az igazat róla, nekünk pedig kötelességünk ezt megtenni érte. – A smaragdszín szempár komolyan tekintett rá, a fiú pedig bólintott. A diákok közt nagyon gyorsan terjednek a hírek, legyen az jó, vagy rossz, így Piton professzor bátorsága, és hősiessége is hamarosan központi téma lett. Mondhatni, a népszerűsége szárnyalt, és mindenki megtalálta benne azt a tulajdonságot, ami az ellenszenvet rokonszenvé változtatta, valamint többen rájöttek, mennyi mindent tett értük a bájitaltan tanár. A diákok szívét meleg hála, és igen, még egy kis szeretet is eltöltötte. Az iskola romos falai között Perselus Piton soha többé nem számított gonosz, vagy rossz embernek, és utálatos tanárnak. A megemlékezések közti időben minden diák, tanár, és sok szülő egy emberként segített a romok eltakarításában, és érdekes módon ez idő alatt sokat beszélgettek Róla, így terjedt nagyon gyorsan jó híre is.

Minerva tegnap este lépett be az érintetlen szobába, ami Perselusé volt, Harry kíséretében.

– Komolyan, azt várom, hogy előlépjen, és jól lehordjon, amiért itt alkalmatlankodunk, a hívása nélkül – szólt a fiú. A tanárnő elmosolyodott, mert hasonlóképp érzett. A szobában pedáns rend uralkodott, mintha csak néhány perc telt volna el azóta, hogy a lakója kitette onnan a lábát.

– Mit keresünk? – kérdezte Harry.

– Nem tudom. Talán, valami feljegyzést találhatunk arról, volt-e valaki, akivel rokoni kapcsolatban állt, valaki, aki mindezt... megörökli. – Tekintetét végigfuttatta a könyvespolcokon, és végül az íróasztalon pihentette meg. Lassan odasétált, és kelletlenül a szájába harapott. Mintha csak lopni jött volna ide, vagy kémkedni. Utálatos érzés volt, és cseppet sem tetszett neki, de mégis meg kellett tudnia, voltak-e hozzátartozói, akikkel esetleg tartotta a kapcsolatot. A fiókok és a polcok átnézése nem hozott eredményt, ahogy a hálókamra sem rejtett semmilyen védőbűbájjal ellátott kis üreget, amiben a professzor egy esetleges titkolt rokonnal kapcsolatos levelezését tartotta volna. Harry a muglik által használt ötleteket kereste, mint egy bank széfjének kulcsa, vagy egy zár kombináció leírása, de ő sem járt sikerrel. Mindketten azt remélték, szerette valaki Pitont, és valakinek hiányzik, valaki kedvesen, jó szívvel gondol rá. Mikor pár órával később kiléptek a szobából, nagyon rosszul érezték magukat, mert ráébredtek: A professzor magányosan élt, attól rettegve, még egyszer elveszíthet valakit, aki fontos számára, így talán nem is mert arra gondolni, hogy szívében bárki is átvegye Lily Evans helyét. Elég volt egy szeretett nőt gyászolnia, és az ő halálának terhét magával cipelnie.

Minerva aznap este is a Roxfortban felállított lakósátrak egyikében tért volna nyugovóra, ha nem kínozza folyamatosan a magányos szoba emléke, és Perselus arcának képe. Most sajgó szívvel emlékezett rá, mennyire komor, és magába zárkózó volt, és egyre azon járt az esze, mivel tudott volna segíteni neki? Lett volna lehetősége rá, hogy a bizalmába fogadja, vagy túlságosan is előítéletes volt vele szemben a halálfaló múltja miatt? És ha jobban odafigyel rá diákkorában, megelőzhető lett volna mindez? Nem csatlakozott volna Voldemort csapatához, ha ő ott van, és terelgeti? A kérdések egyre csak sorakoztak, de egyikre sem kapott választ, végül megtörten, és nagyon kimerülten hajtotta fejét a levendula illatú párnára. Béke van, csend, és nyugalom. A sátrakból beszélgetések hangját hozza felé a lágy szellő, de nem érti a szavakat, lassan elnyomja az álom.

 Az iskolában van, minden ép, és csendes. Minerva tudja, hogy álmodik, mégis sietve indul el Piton szobája felé. A léptei nem vernek visszhangot, a porték csendben lógnak a falon, mint bármely mugli kép. Perselus ajtaja nyitva van, és a professzor épp csak felpillant a könyvéből, ahogy meglebben a gyertya lángja, mikor a tanárnő belép.

– Jó estét, Minerva! Minek köszönhetem a látogatást? – McGalagony professzort kellemes érzéssel önti el ez a hangszín, kissé bosszús, mégis cseppet sem dühös. A fekete szempár rá szegeződik, és Piton fáradt mosolyra húzza száját.

– Na jó, tudom, miért jött, üljön csak le. – A szemben lévő székre mutat, és az asszony helyet foglal.

– Akkor, válaszol nekem, Perselus? – A tanár bólint, és leteszi a könyvet.

– Ha tudok, mindenféleképpen.

– Miért? Miért nem mondta el soha senkinek, mi nyomja olyan hosszú éveken át? – Piton hátradől a széken, és keresztbe fonja maga előtt a karjait.

– Nem teljesen igaz, hogy senki nem tudott az eredeti terveimről.

– Oh, igen, Dumbledore-ra gondol, ugyebár? – Perselus bólint. – Nos, egész este azon merengtem, vajon történhettek volna másként a dolgok?

– Minerva, mire gondol? Nekem ez így volt jó. Nagyon nehéz volt élnem egy olyan világban, ahol Ő nem volt jelen. És még nehezebb, mikor a fia a diákjaim közé került. Minden egyes nap a szemeiben látni az Ő tekintetét, az maga volt a földi pokol, főleg, hogy miattam halt meg, mert elkéstem. Most már minden rendben van, sikeresen vezekeltem. Harry él és virul, így nem maradt elintézetlen ügyem a földön. Majdnem boldog vagyok. Könnyű a lelkem, és higgye el, minden a lehető legtökéletesebb. Nincs fájdalom, és szenvedés. Nagyon elégedett vagyok, és ami még fontos: senkit nem hagytam magam után, aki miattam szenvedne. Ön se tegye, Minerva. Örülök, hogy a kollégája lehettem, és hogy a diákja voltam. Most mennie kell, isten önnel. – Piton felállt a búcsúzáshoz.

– Ugye többet nem találkozunk?

– De, találkozunk még, csakhogy addig vár önre jó pár év, professzor.

– Köszönöm! Akkor, viszontlátásra Piton professzor!

– Viszontlátásra, McGalagony professzor!

Minerva felállt, és elhagyta a szobát. A folyosóra kilépve diákok sereglettek el mellette, boldogan nevetgélve, és fecsegve. Valóban minden rendben volt, és nyoma sem látszott a falakon az elmúlt eseményeknek. Habár ez csak egy álom volt, Minerva egészen biztosra vette, ez vár rá a jövőben: Béke, és boldog, rettegés nélküli évek. Korán reggel ébredt fel, és egy gyors reggeli után már azon elmélkedett, mi lenne a legméltóbb csokor egykori kollégája utolsó földi útjának kíséretére, végül a közeledő Harry Potter szavai ütötték meg a fülét. „ Hős volt, Hős Perselus!”

                                                                    ~'~

 Most a gyerekek felé fordult, és gyorsan pislogott párat, mert érezte, ahogy a szeme erősen szúr, de mint már tudjuk, nem tudott sírni az elmúlt napok után. A padokból többen őt figyelték, mások csendben sutyorogtak, és voltak, akik csak fejüket lehajtva ültek a helyükön. Felemelte a csokrot, és a többi közé helyezte, majd biccentett a kép felé, végül megfordult, és mielőtt végképp elgyengült volna, méltóságteljesen kivonult a teremből. Ahogy eltűnt, suttogás verte fel a csendet:

„Mi az? H. P? Az mit jelent? Harry Potter?„A nevezett ekkor felállt, és végignézett a suttogókon, majd fennhangon megszólalt:

– Nem, nem Harry Potter! Hős Perselus, mert valóban az volt, a mi hősünk, és mi nem is tudtunk róla!

Vége